Dylan Special #26

Dylan Special #26

Már induláskor éreztem, hogy ideges, de amíg a kocsiban ültünk, amit erre az időre béreltünk, azon kaptam magam, hogy azt számolgatom, az idegesség hány jelét sikerül felfedeznem Sol gesztusaiban. Az ujjaival babrál, az ajkába harap, egy hajtincsével játszik, a lábfejével földön dobol aprókat, ritmusosan. A kezem két tenyere közé csúsztattam, ezzel félbeszakítva a babrálást. Felém nézett, én pedig bíztatóan rámosolyogtam. Ellentétben vele, én egy cseppet sem voltam ideges a szüleimmel való találkozás miatt. Mi több, büszke voltam arra, hogy én vagyok az, aki bemutathatja a szüleinek Solt, mint valakit, aki hozzám tartozik. Apa testvérének a házában szálltak meg erre az időre a szüleim, aki jelen pillanatban éppen üzleti úton volt Manhettenben. Amikor észrevettem a házat, jobbra lehúzódtam és leállítottam a motort.

- Ez az a ház? - nézett ki az ablakon Sol.

- Igen. - bólintottam, majd hátrafordultam, hogy ránézzek Maggiere, aki a hátsó ülésen ült.

- Kész vagy Pöttöm?

- Ahha, menjünk. - bólintott izgatottan, csillogó szemekkel. A jelek szerint tehát az egyetlen, aki fehér volt az idegességtől a szüleimmel való találkozás miatt, az Sol. Kihasználtam az időt, hogy a megszeppenéstől még mindig nem mozdult, és gyorsan kiszálltam, majd megkerültem a kocsit, hogy kinyithassam előtte az ajtót.

- Köszi. - motyogta, miközben még mindig hatalmas szemekkel bámult a házra. Mintha legalábbis egy kukorica mező közepén lévő fekete, elhagyatott ház felé vezetném, nem a szüleimhez. Elmosolyogtam és megszorítottam a kezét.

- Nyugi már Báránykám. Tetszeni fogsz nekik.

- Ahha. - válaszolta, bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg meghallotta, amit mondtam. Maggie ugrándozott a ház felé, ám a lépcső előtt megállt, és hatalmas bárányka szemekkel - amik kísértetiesen hasonlítottak Soléhoz - ránk nézett.

- Gyere ide mellém, Pöttöm, jó? - mosolyodtam el, ő pedig szófogadóan odasétált a másik oldalamra. Megálltam az ajtó előtt, és vártam három másodpercet, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, csak azért, hogy adjak egy kis utolsó felkészülési időt, a tenyeremet szorító Solnak, és Maggienek, aki idő közben, a farmeromba kapaszkodott, így pedig kissé nehézkessé vált a járás számomra, de szerencsére nem kellett sokat mennem, ugyanis anya és apa szinte rögtön megjelentek, anya a konyhából nézett ki, apa pedig a nappaliból. És mint arra számítottam is, a megjelenésük sokkal elegánsabb volt, mint amit egy normális, épp otthon ülő házaspártól el lehetett volna várni. Anya magassarkúban, gyöngyökkel a nyakában, hozzá passzoló fülbevalóval, apára pedig minden bizonnyal anya adott rá, egy olyan öltönyt és nyakkendőt, ami hajszálpontosan ugyanolyan színekben pompázott, mint anya öltözéke. Amilyen gyorsasággal anya közeledett, a jobb oldalamon lévő Sol olyan erősséggel szorította egyre jobban a kezem, Maggie pedig a farmerom helyett már a bőrömet markolta. Anya, engem teljes mértékben figyelmen kívül hagyott, így amíg én apával fogtam kezet, addig ő Solt zárta a karjai közé, majd lehajolt Maggiehez is.

- Te bizonyára Maggie vagy! - mosolygott rá, ekkor pedig Maggie elengedte a nadrágomat, és bólintott.

- Sol, a nővérem. - mondta.

- Igen, tudom. - bólintott anya.

- Téged hogy hívnak?

- A nevem Clarissa. Én vagyok Dylan anyukája. - Maggie hallgatott, nagyon úgy tűnt, hogy a hallottakon gondolkozik, és jár az agya, hogy mit válaszoljon.

- Tudtad, hogy szerelmes Solba? - hangozott a válasz, illetve a kérdés, ami nem értem, hogy jött a "Téged hogy hívnak? és az "Én vagyok Dylan anyukája" kapcsán. Anya hangosan nevetve bólintott, és még apa is elmosolyodott. Míg anya Maggiet kenyerezte le éppen a tripla csokis sütivel, amit direkt miatta sütött, addig apa is üdvözölte Solt, majd a vállamra csapok.

- Gratulálok fiam! - nézett rám elismerően, majd végignézett Solon, és közelebb hajolva hozzám, újra megszólalt. - Azt nem mondtad, hogy ilyen csinos.

- Azt hiszem, csak elfelejtettem említeni apa. Számomra ez magától értetődő. - mondtam és Solra kacsintottam, aki kissé elpirulva elmosolyodott. Már nem tűnt idegesnek, de azért még mindig megszeppentnek látszott. Ami egy egészen új Sol volt a számomra. Nagyon nagyon sok melléknevet tudnék kapcsolatba hozni Sollal, de a 'megszeppent' nincs köztük. És hihetetlennek találom, hogy még most is volt egy olyan oldala, amit egészen eddig nem ismertem.

- Azt hiszem a legjobb lesz, ha elülünk a nappaliba, nem gondoljátok? - érkezett meg anya, egy tálcányi csokis sütivel a kezében, amiből a jelek szerint Maggie már felmarkolt egy jó adagot, ugyanis az egyik kezével a szájába tömte épp az egyiket, a másik kezében egy igencsak nagy darabot egyensúlyozott kicsiny ujjai között.

- Te jó ég. - suttogta mellettem Sol, és először az arcát a tenyerébe temette, majd elengedte a kezem, és Maggiehez lépett, hogy elvegye tőle a sütit.

- Hagyd csak drágám! - szólt azonban közbe anya. - Én adtam neki. Menjünk inkább be, hogy leülhessünk rendben? - nézett körül mindenkin mosolyogva. Sol még mindig rosszalló pillantásokat vetett a húgára, amire Magginek az volt a válasza, hogy rendíthetetlenül tartotta a szemkontaktust Sollal, miközben egyre nagyobbakat harapott a sütiből. Csak mikor leültünk a nappaliba akkor hagyták abba a szemmel verés párbajt, ekkor ugyanis anya és apa annyit beszéltek - na jó, legfőképpen anya - hogy nem is nagyon volt idejük egymással foglalkozni.

- Egyébként Max bármelyik pillanatban itt lehet. - nézett a karórájára anya, mikor rátértünk a lényegre. - Mondtad neki ugye, drágám? - nézett apára.

- Igen, persze. Jönni fog. - bólintott határozottan.

- Apa, tudom, hogy ez szinte lehetetlen, de vissza kell mennem kevesebb, mint egy hét múlva a táborba. William megesketett, hogy nem kések egy percet sem.

- Na persze, örüljön, hogy... - kezdte anya, de én félbeszakítottam. Ha a bátyjáról van szó, mindig szigorúbb lesz. Nagyon szereti, én tudom, csak nem mindennel ért egyet, amivel a nagybátyám igen.

- Nem, anya, inkább mi örüljünk, hogy egyáltalán ezt megengedte. - néztem a szemébe, majd újra apához fordultam. - Szóval alig egy hét múlva vissza kell lennem, és nagyon örülnék, ha ezalatt megkezdődne a tárgyalás. Itt szeretnék rajta lenni. Tudom, hogy ez nem így működik, és nagyon nehéz ezt az egészet... - ezúttal apa szakított félbe, ugyanis egyetlen kézmozdulattal leintett.

- Karácsony óta Max-el nagyon sokat haladtunk. Jó kapcsolatai vannak, az, pusztán az, hogy a nevét meghaladják az üggyel kapcsolatban, ad egy biztos talajt nekünk. Nem mondom száz százalékra, pláne úgy, hogy ő maga még nincs itt, de nem tartom kizártnak, hogy már a héten, a nagyját elrendezzük. - mondta, Sol pedig hatalmasat lélegzett mellettem. Megakartam szólalni, de Sol megelőzött.

- Én... nem is tudjam mit mondjak Mr. Blake. Komolyan, nem is tudják, hogy mennyire hálás vagyok, ez... ez nagyon sokat jelent nekem. Köszönöm.

- Örülök, hogy segíthetünk. - válaszolt apa, és mosolyogva bólintott. Végszóra pedig megszólalt a csengő, ami Max érkezését jelezte. Max egész kisugárzásából áradt, a magabiztos ügyvéd, ám ha az ember eltöltött vele tíz percet, olyan érzése volt, hogy ez a fickó betudja juttatni húsz évre a hűvösre csak azért, mert megette a mogyoróvajas szendvicsét.

- Jól sejtem, hogy te vagy Sol? - nézett rá Max, miután köszöntött engem, a szüleimet, és Maggienek csak annyit mondott, hogy "Sose szabad bizonyítékot hagyni, kishölgy", és elővett az öltönyzsebéből egy zsebkendőt, amit Maggienek adott, hogy törölje meg a száját, merthogy konkréten még a füle is csokis volt.

- Igen, én vagyok. Sol Robertson. - nyújtotta a kezét Max felé, aki magabiztosan megrázta a jobbját.

- Nincs mitől tartanod kislány. - bólintott. - Megoldjuk ezt a kalamajkát.

Bíztató szavak voltak, és minél többet hallagattuk Maxet, annál nyugodtabb lettem, hiszen úgy éreztem: Már nyertünk is. Főleg, mikor felhívott, és közölte a tárgyalás helyszínét, és időpontját. Tényleg nem voltam benne biztos, hogy sikerül neki, de megcsinálta: és a tárgyaláson én is részt tudtam venni. Csak amikor megérkezett Sol nagynénjének a férje, akkor vesztettem el ezt a nyugalmat. Minden egyes porcikám, minden csontom, kiáltott érte, hogy mozduljak meg, és adjam meg neki azt amit megérdemel, a bőröm minden négyzetcentimétere viszketett az ütésért, és meg is mozdultam, de Sol és az anyám visszafogtak. Szerencsére. Belátom, hogy semmi jó nem származott volna abból, ha megverem a tárgyalás közepén, még akkor sem, ha nagyon is megérdemelte. Nem éreztem még ilyen szintű gyűlöletet senki iránt, az is tuti, de végül sikerült mozdulatlanul végigülnöm az egészet, és beértem azzal, hogy fenyegetően bámultam, egészen addig, míg a tekintete megtalálta Solt, majd engem, én pedig mindent beleadva, azt üzentem neki a nézésemmel, hogy örüljön a börtönbüntetésnek amit kapni fog, mert ha én lennék a bíró, messze nem úszná meg ennyivel, és elég akár egyetlen rossz mozdulat, ahhoz, hogy elkattanjak, és akkor nem lesz ott Sol, meg az anyám, hogy megállítsanak. Úgy vettem észre, hogy mindezt kiolvasta a tekintetemből, mert a szemében riadalmat véltem felfedezni, majd a földet kezdte bámulni. Nagyon helyes.

Az órák, és a napok sokkal gyorsabban teltek, mint én azt szerettem volna. Annyi minden történt, hogy észre sem vettem, ás már apáék kocsijában ültünk, útban a reptér felé. Mikor kiszálltunk, először anyáékhoz fordultam, és miután megöleltem őket, megszólaltam.

- Azért, amíg távol vagyok, néha...

- Vigyázunk rá. - vágott közbe anya, és egy pillanatra Solra nézett, majd vissza rám.

- Számíthatsz ránk, fiam. - mondta apa is.

- Köszönöm. - néztem a szemükbe. Aztán Solék elé léptem, és letérdeltem Maggie elé, aki még mindig a kocsiban ült, és lógatta kifele a lábát.

- Szia Pöttöm. - borzoltam össze a haját.

- Szia! - köszönt el vékonyka hangon, miután egy hatalmas cuppanós puszit adott az arcomra.

- Maradj itt oké? Mindjárt jövök. - fordult Sol a húgához, majd kiszállt a kocsiból, majd mikor odaért hozzám, megfogta a kezem és a beszálló pontig sétált velem. Egészen odáig nem is szólalt meg, csak akkor, mikor megálltunk előtte.

- Akkor... mikor is találkozunk megint? - nézett fel rám, és most azt a tekintetet láttam viszont, amit első nap, mikor találkoztunk. Elveszett bárányka szemek.

- Nem tudom Báránykám. Sosem szoktuk tudni biztosra.

- Ohh... értem. - hajtotta le a fejét.

- De... - nyúltam a mutató ujjammal az álla alá, hogy a szemembe nézzen. - Minden héten beszélünk Skypon. - ígértem, ő pedig bólintott, majd lábujjhegyre állt, és megcsókolt. Ugyanolyan édes volt ez a csók, mint amit megszoktam, de szomorúságot éreztem benne, és ez nem tetszett.

- Tudod... - suttogtam, mert már rég elszerettem volna mondani neki egy dolgot, amit eddig még nem mertem, de most úgy éreztem itt van rá a megfelelő alkalom. - Illik rád a neved.

- Igen? - kérdezett vissza, és láttam, nem érti miért mondom.

- Te vagy az én napos oldalam. - mondtam, és a homlokomat az övének támasztottam. Mélyen a szemébe néztem és reméltem, hogy megérti, amit mondani akarok neki. Hogy hosszú idő óta, ő volt az egyetlen fény az életemben. A kék szemek fényesen ragyogtak, és én tudtam, hogy megértette. Csak az az idegesítő gép hang nem foglalkozott ezzel, aki közölte, hogy ha fel akarok szállni a géppel, akkor most van rá az utolsó lehetőségem.

- Mennem kell. - suttogtam, ő pedig válaszul bólintott, és még egyszer megcsókolt. Bármennyire nem akartam, mégis muszáj volt őt elengednem, és hátat fordítanom. Csak akkor álltam meg, mikor meghallottam a nevem, azon a hangon, amit egy millió közül is megismernék. Sol futott felém, és a szemében már láttam ezúttal azt az eltökélt, mindenre képes Solt, akit nagyon jól ismertem. A karjaimba ugrott, és hevesen megcsókolt. Ne igen. Ez már ez én Solom.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek Báránykám. - néztem le rá. És ez volt az a búcsú, amiben reménykedtem, ez volt az a Sol, akit szerettem. Mindig meglep, mindig valami újat mutat. És bár egyáltalán nem volt kedvem őt itt hagyni, és visszamenni a táborba, ahol hiába szeretném, már többet nem fog várni rám a szemtelenül rövid pizsamájában arra várva, hogy pár lopott percet töltsünk el a raktárban, azért így egy fokkal jobb hangulatban ültem fel a gépre, ami visszavitt a táborba.

***

Eleinte nehéz volt megszokni, hogy tényleg nincsenek ott a lányok, ráadásul miután a programban résztvevő utolsó csoport is elment, az egész táborban érezhetően unottabb, és nyomottabb lett az egész légkör, hiszen nem volt kinek játszani a nagymenőt, Joeyék már hiába mentek keresztül a folyosón meztelen felsőtesttel, és hiába hagyták nyitva a kondi ajtaját, hiszen már senki nem lesett be rajta. A raktárban töltött idő, is igencsak megváltozott ahhoz képest, amikor itt voltak a lányok. Most már a raktár helyett a szobámba töltöttem a szabadidőmet, ahogy Emmett és Tyler sem osontak ki már éjjel a folyosóra. Beletelt nyolc hónapba, mire legközelebb eltávra mehettünk, azaz idő pedig amit Sollal töltöttem egyszerre tűnt végtelennek és csupán egy szempillantásnak. Ennek pedig már három hónapja, és már sokkal többnek tűnik.

- Hova mész Dylan?

- Randim van. - válaszoltam.

- Néémáá, Tylernek igaza volt, tényleg így maradsz. - mondta Nate.

- Hogy így?

- Hát ilyen.... szerelmesen. - mért végig és a "szerelmesen" szót kifejezetten undorodva ejtette ki.

- Azért még így is széttudom rúgni a seggedet. - vigyorodtam el.

- Vettem, főnök. - tisztelgett, majd tovább sétált. Megráztam a fejem, és a szobám felé vettem az irányt. Mikor beléptem, Tyler már az ágyán ült, ölében a laptoppal.

- Én mondom neked Ty, szándékosan buktatott meg. - hallatszott az ismerős hang, a laptopból. - Szín tiszta, száz százalékos gonoszságból.

- Ezt erősen kétlem, Lynn. - csóválta a fejét Tyler.

- Hát mondom én. Te nem voltál ott, de esküszöm, ő már fejben megbuktatott mielőtt lenyomtam volna a gázpedált.

- De figyelj nem lehet, hogy csak nem figyeltél oda valamire?

- Ez komoly? - hallatszódott a sértődött válasz. - Szerinted nem tudok vezetni?

- Nem, kicsim, én nem ezt mondtam. Csak azt mondom, hogy néha szeleburdi vagy. Ami nem baj, ezt szeretem benned a legjobban. De a vizsgáztatók néha seggfejek tudnak lenni, és a legkisebb dolgokért is megbuktatják az embert. Tudom, hogy ha akarnád, és odafigyelnél még az olyan dolgokra is, amit alapjáraton hülyeségnek tartasz, lazán átmennél rajta. Csak figyelj oda jobban, én csak ennyit kérek, oké? - mielőtt Lynn válaszolhatott volna, leültem Tyler mellé az ágyra, hogy benne legyek a kamerába.

- Hallgass a fiúra Lynn. Ha eldobnád a büszkeséged, pikk-pakk meglenne az a jogsi.

- Ahha, bagoly mondja. - meredt rám Lynn a képernyőn keresztül. - Amúgy meg mit csinálsz itt? Nem Sol-al kellene most skypolnod?

- Hát ezt meg honnan tudod? - lepődtem meg.

- Én vagy a legjobb barátnője Dylan. Mindenről tudok.

- Mindenről? - kérdeztem, és szépen lassan minden az eszembe jutott, amit mondtam és tettem, és ami történt kettőnk közt.

- Mindenről. Vettél már új tükröt? - kérdezte gonoszkás csillogással a szemében. Tyler értetlenül meredt rám, én pedig éreztem, ahogy elvörösödnek a füleim. A legutóbbi eltávkor, Lynnt anya meghívta hozzánk, mert tudta, hogy egy napot sem szeretnék nélküle tölteni amíg otthon vagyok, de azért ő is szeretett volna látni. A fürdőben kicsit belemerültünk a dolgokba, és pontosan nem is emlékszem, hogy hogyan, de a lényeg, hogy eltörtük anyám egyik nagyrabecsült antik tükrét. És mint az most kiderült, Lynn is tud a dologról. És valószínűleg minden másról is. Megköszörültem a torkom.

- Jah, igazad van, már skypeolnom kellene Sollal. - mondtam, és gyorsan fölálltam, mire még egy sztorink tudásáról tesz tanúbizonyságot. Hallottam Lynnt nevetni, Tyler pedig azt kérdezte miről van szó.

- Nem lényeg. Majd elmeséli, ha akarja. Viszont figyuzz, nem akarsz valahova kimenni? Ne zavarjuk Dylanéket.

- Én nem hiszem, hogy zavarja. - mondta, azzal rám nézett, én meg egyetértően megráztam a fejem. - Azt mondja, hogy oké.

- Na jó, akkor fölállnál és kimennél, mert vettem valamit amit megakarok mutatni.

- Hát mutasd. - vonta meg a vállát Tyler.

- Most? Hát jó. Te tudod. - hangzott a válasz, majd körülbelül három másodperccel később, Tyler szemei kikerekedtek, a füle pedig lángra kapott. Megköszörülte a torkát, és úgy nézett rám, mintha rajta kaptam volna valami.

- Hagylak, had beszélj Solla. - mondta.

- Jól van. - nevettem fel, mert tisztában voltam vele, hogy a hirtelen távozásának semmi köze nem volt Solhoz, sokkal inkább Lynn ruházatához, illetve annak hiányához, gondolom. Már ki is sietett az ajtón, én meg indítottam a skypeot. Mikor Sol megjelent a képernyőn, még annál is jobb látvány fogadott, mint amiben reménykedtem. Sol az én ARMY feliratú pólómat viselte, amit természetesen innen a táborból csent el, a haja kontyba volt fogva, és kósza tincsek szabadultak ki, és meredeztek mindenfelé, és mindenhol lisztes volt. Az arca, a homloka, ha jól láttam, még a füle is. Ráadásul a homlokán, még egy hatalmas rózsaszín folt is éktelenkedett, és olyan elragadóan édes látványt keltett, hogy kedvem lett volna most azonnal felüljek egy gépre, és bármit csinált is, segítsek neki befejezni. A saját módszeremmel.

- Te meg hol jártál Báránykám?

- Huhh - sóhajtotta. - Maggie szülinapjára csinálok hercegnős tortát. Illetve próbálok.

- Hercegnős torta? Ki gondolta volna? - vigyorodtam el.

- Hát igen, ráadásul nem elég akármilyen. Merthogy csillogó kristályoknak is kell rajta lenni, meg egy tiarának.

- Mi az a tiara? - kérdeztem, bár sejtettem, hogy valami ékszerről van szó.

- Korona a hercegnőknek. - magyarázta Sol.

- Vagy úgy. - bólintottam. - És amúgy ezen kívül, mi a helyzet?

- Minden okés, azt hiszem. Karen elkezdett találkozgatni valami pasival. Rendesnek tűnik. - mondta, én pedig bólogattam. Beszélt, és beszélt, mindenről, ami az eszébe jutott, és mindenről, ami a múlt hét óta, amikor is utoljára skypeoltunk, történt vele. Én meg csak hallgattam, mert ez volt a hetem fénypontja. - És nálatok mizu? - kérdezte aztán.

- Semmi extra. - vontam meg a vállam. - Itt nem történnek velem olyan izgalmas dolgok, mint a hercegnős torta sütés. - mondtam, mire felnevetett. Majd kissé elkomolyodva belenézett a kamerába.

- Hiányzol. - mondta ki, a szívem pedig dobbant egy nagyot.

- Te is nekem. Fogalmad sincs, hogy mennyire. - válaszoltam. És ez így ment hétről hétre. Egészen az utolsó napomig, amit a katonaságnál töltöttem. Annyira nem volt nehéz a szívem, hiszem Tyler a legjobb barátom, köztünk semmi nem változik ezek után sem, és a fiúkkal is tartani fogjuk a kapcsolatot, a nagybátyámat pedig továbbra is látni fogom a családi összejöveteleken, ahol előszeretettel hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy nem a táborban vagyunk, és osztogat ki nekem parancsokat. D most, hogy a repülőn ültem, és kinyitottam az apró dobozkát, rájöttem, hogy még soha életemben nem izgultam ennyire. Visszaemlékeztem arra a sok-sok hónappal ezelőtti eltávra, amikor kénytelen voltam elferdíteni az igazságot Sol előtt, hogy ne tudja meg, mire készülök. Így aznap, mikor kikísért a reptérre, valójában nem a táborba mentem vissza, hanem a szüleimhez. Ugyanis muszáj volt elmondanom nekik, tudnom kellett, hogy mit gondolnak a döntésemről.

- Dylan én... - és ennyi volt, anya elkezdett sírni. Szerencsére örömében.

- Büszke vagyok rád fiam. Komolyan mondom. - tette a vállamra a kezét apa.

- Egy pillanat, mindjárt jövök. - szipogta anya, és felállt, majd az emeletre szaladt.

- Hová megy? - néztem apára, ő pedig sokatmondóan elmosolyodott.

- Van egy sejtésem. - A sejtését azonban nem osztotta meg velem, így hát megkellett várnom amíg anya, még mindig könnyes szemmel a kezembe nyomott egy apró dobozkát, és rácsukta a tenyeremet, amit két kezével szorított.

- Megmondom őszintén Dylan, miután Dany... - itt elakadt és kellett vennie egy mély lélegzetet, mielőtt folytatta. - szóval miután a bátyád elment, én tényleg nem voltam benne biztos, hogy ezt lesz alkalmam odaadni neked. De mégis van, és nem is tudod, ez mennyire boldoggá tesz. És ha esetleg vettél már gyűrűt, nem érdekel, visszaviszed a boltba! - nézett rám, enyhe szigorsággal a szemében. Elengedte a kezem, én pedig így már feltudtam nyitni a doboz fedelét.

- A nagyi gyűrűje? - kérdeztem csodálkozva, amint megpillantottam a gyönyörű ékszert.

- Igen. És nagyon komolyan mondom, hogy csak és kizárólag ezzel kérheted meg Sol kezét! Úgyse találnál ennél szebbet, higgy nekem.

- Anya... nem is tudom mit mondjak, baszki.

- Nos, például ezt ne. - nézett rám rosszallóan, apa viszont felnevetett, aztán csöndbe maradt, mikor anya felé is küldött egy szigorú pillantást.

- Köszönöm, komolyan. - néztem mindkettőjükre.

Aznap még nem voltam ideges. Nah de most? Most komolyan fűtenek ezen a nyavalyás gépen, vagy csak nekem van ilyen melegem? Nagyjából már mindent elterveztem, csak azt nem, hogy mit fogok majd neki mondani. A tervem tökéletes volt, még Rileyt is bevontam, hogy minden úgy történjen, ahogy azt én akarom. Riley pedig nagyon segítőkésznek bizonyult, úgyhogy miután vagy egy órát sikoltozott a telefonba, már hajlandó is volt meghallgatni a tervemet. Úgyhogy már csak azzal a feladattal kellett megküzdenem, hogy hogyan fogok megszólalni. Gőzöm sem volt mit kellene neki mondanom, hiszen amit gondolok, és érzek, azt nem is igazán lehet szavakba önteni. A találkozásunkkal kellene nyitnom? Vagy valami poénnal? Egész úton ezen gondolkoztam, és mire landoltunk, már egy csomó minden megfogalmazódott a fejembe, amit közben kétszer elfelejtettem, majd újakat gondoltam ki. De minden kisurrant a gondolataim nyitott ablakán, amikor észrevettem a reptéren az emberek között. Semmit nem változott, olyan volt, mint amilyen legutóbb, mikor a karjaimban tartottam, és az érzéseim a tábor óta egy cseppet sem változtak, ha csak nem erősebbek lettek. És ez volt az a pillanat, amikor száztíz százalékban biztos voltam benne, hogy jól döntöttem, még akkor is, ha az öt évvel ezelőtti énem hangosan kiröhögne, és idiótának titulálna. De szerencsére már nem az a férfi vagyok, és ezt neki köszönhetem. Ahogy egyre közelebb értem, láttam hatalmas, kékek csillogó szemeit, aztán mintha csak most esne le neki, hogy tényleg itt vagyok, elmosolyodott, és futni kezdett felém. A nyakamba ugrott, kezét, lábát körém csavarva, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Beszívtam édes málna illatát, hagytam, hogy a haja az arcomat csiklandozza.

- Itt vagy - suttogta a nyakamba.

- Báránykám. - Mormoltam, és a karjaim még szorosabban köré fontam. Eltartott egy darabig, mire lehiggadtunk annyira, hogy széttudjunk válni egymástól, és abba tudjuk hagyni a csókolózást, majd elindultunk a kijárat felé. Az apró dobozkát, amit a zsebembe rejtettem, még az egyenruhámon keresztül is éreztem. Hatalmas súlya volt, és a tenyerem egyre jobban viszketett, hogy a kezembe vegyen, egyre nehezebb volt magam visszafogni attól, hogy kukába dobva az egész tervemet, most azonnal letérdeljek elé, és megkérjem a kezét. Másnap délelőtt, én Sol ölébe hajtottam a fejemet, mikor leültünk a kanapéra.

- Mit mondtál hova is mész? - kérdeztem, játszva a szerepet, miszerint nem tudok semmiről.

- Rileyval vásárolni. Mondtam neki, hogy csak most jöttél haza, de Emmettel jövő héten mennek valami wellness akármibe, és megkért, hogy segítsek neki fürdőruhát találni. De ha gondolod, akkor lemondhatom...

- Nem, dehogyis menjetek csak. Amúgy is el kell intéznem valamit. - mondtam, megütve a leglazább hangomat, amivel csak rendelkeztem.

- Mit?

- De kis kíváncsi valaki.

- Titkos dolgot kell elintézned? - vonta fel a szemöldökét.

- Igen, felettébb titkos esti iskolai papírokat kell kitöltenem és jelentkeznem kell egy nagyon titkos munkahelyre. - válaszoltam, ami nem teljesen volt kamu, merthogy szándékomban állt ilyesmi, csak nem ma.

- Vagy úgy. Egyébként... hogy hogy Emettel nem egy géppel jöttetek?

- Mert nekem kellett még plusz egy hónapot maradnom a nagybátyám miatt. Valamiért szereti rám bízni az újoncokat.

- Jah értem. És mit fog csinálni ezentúl? Hisz te nem leszel ott, hogy foglalkozz velük.

- Gondolom kénytelen lesz megbirkózni a feladattal. - Vontam meg a vállam. Sol közbe bekapcsolta a laptopját, majd Lynnről és Tylerről, meg a kutyájukról... illetve farkasukról mutatott képeket, amit Lynn épp most küldött neki.

Nem gondoltam volna, hogy lesz olyan nap, amikor várom, hogy Sol elmenjen mellőlem, hogy egyedül lehessek. De amikor végre elment Rileyval vásárolni, akkor minden érzékszervem triplán kezdett pörögni, az agytekervényeim pedig csak úgy kattogtak. Kiszaladtam gyorsan az utca végében lévő bevásárló központhoz, és vettem egy rakás gyertyát, mert hogy az ami Soléknak volt otthon, kevésnek bizonyult. Aztán elindítottam azt a videót, amit még korábban kikerestem az interneten - "A főzés gyerekjáték!" nevezetű oldalon - majd elindítottam, és még egyszer - százhuszonhatodjára- végignéztem, próbálva memorizálni minden egyes mozdulatot, amit a csaj csinál a videóban. Paeiát kellett készítenem, ugyanis ez Sol egyik kedvence. És bár én titkon nem igazán vagyok oda értve, ő imádja, szóval ezért döntöttem e mellett. Látszólag nem tűnt nehéznek az elkészítése, csakhogy nekem tényleg semmi, azaz konkrétan nulla tehetségem van a főzéshez. Már a rizs kifőzésénél elakadtam, ezért úgy döntöttem telefonos segítséghez folyamodom.

- Szia, szívem! Hogy haladsz, megtörtént már? - kérdezte izgatott hangon.

- Nem, még csak készülődöm. Vásárolni ment az egyik barátnőjével. Figyu anya, a rizst lehet túlfőzni? Vagy mikor lehet tudni, hogy jó? Csak mert a csaj nem mondja a videóban, csak egyszer csak kiveszi a fazékból.

- Te jó ég kisfiam. Kóstold meg. Ha megkóstolod, tudni fogod.

- Jah tényleg. - mondtam, és felnevettem saját magamat kiröhögve. És csakugyan megtudtam állapítani, hogy bizony még egyáltalán nem jó, viszont innentől kezdve mindent megkóstoltam körülbelül két percenként, három percenként pedig felhívtam anyát, néha skypeon, ( aminek következtében megint vagy kétszer hozta fel az unoka témát, amit azóta, hogy bejelentettem, megkérem Sol kezét, előszeretettel említ meg úgy körülbelül naponta) csak hogy megtudjam neki mutatni, hogy épp milyen állapotban vannak a hozzávalók. Egy örökké valóságnak tűnt mire elkészült, de mindennek tökéletesnek kell lennie. És bár hiába kóstoltam meg vagy ezerszer, és hiába adta anya is rá az áldását, még mindig attól féltem, hogy Sol talán majd kiköpi, olyan borzalmasra sikeredett a főztöm. Csak remélni tudtam, hogy erre, nem fog sor kerülni. Az órára néztem, ami azt mutatta, hogy nagyon gyorsan el kell kezdenem a végső simításokat. Így hát megterítettem a legszebb készlettel, amit találtam, majd elhelyeztem, és meggyújtottam a gyertyákat. Soha nem voltam, és nem is vagyok ezeknek a tervezős-elrendezős dolgoknak a mestere, de úgy ítéltem meg, hogy azért elég jól néz ki így a szoba, a sok gyertyával meg minden. Lenéztem a pólómra, amin rizs daraboktól kezdve egészen a szósz lenyomatig minden volt rajta, úgyhogy gyorsan fölmentem lezuhanyozni meg átöltözni, aztán visszamentem a konyhába, és az asztal mellett állva, a kezemben a dobozkát tartva vártam, hogy Sol belépjen az ajtón. Újra és újra végigfuttattam a beszédet, amit majd mondani szeretnék neki, és nagyon reméltem, hogy ezúttal tényleg nem fogom elfelejteni. Folyamatosan az órát figyeltem a mikró kijelzőjén, a szívem pedig a végére már olyan hangosan vert, hogy a csöndben szinte fülsüketítőnek hatott. Eddig nem mertem még csak gondolni sem arra, mi van, ha nemet mond. Valószínűleg, akkor végem, tehát jó lenne, ha nem mondana nemet. A kezemet a zsebembe csúsztattam, majd kivettem, aztán újra vissza. Amikor pedig nyílt az ajtó, életem legnagyobb levegőjét vettem.

- Dylan! Megjöttem. Bocsi, hogy eddig tartott, de Riley minden boltba... - azonnal elhallgatott, amint felnézett. A szeme először a gyertyákra, majd az asztalra, végül rám siklott. Totál levolt döbbenve, az egész az arcára volt írva. Kivettem a zsebemből a kezemet, majd elindultam felé. Megfogtam a kezét, és az asztalhoz húztam. Ő pedig hatalmasra tágult szemekkel nézett, rám, és egy hangot sem adott ki.

- Ülj le. - Kértem, ő pedig leült, még annak ellenére is, hogy úgy nézett rám, mintha épp a szeme láttára növesztettem volna angyalszárnyakat. Aztán a tekintetét rólam, az asztalra vezette, és a szeme meglepetten csillant fel az étel láttán.

- Te főztél? - Kérdezte döbbenten.

- Igen... öhm... remélem, hogy nem lett förtelmesen borzalmas. - húztam el kissé a számat.

- De ezt hogy... és miért... várjunk csak... Riley... - habogott össze-vissza, ahogy kezdett neki leesni a tantusz.

- Igen - szakítottam félbe. - Rileyt én kértem meg, hogy foglaljon le egy kicsit amíg... elkészülök. - Mondtam. Még egy nagy levegőt vette. Most vagy soha. Ennek a vége vagy fényes, részegítő diadal lesz, vagy olyan vereség, aminek a csatamezején fogok elvérezni. De mindig is vállaltam a kockázatokat. Megköszörültem a torkomat, és idegességemben egyik lábamról a másikra álltam mielőtt úgy döntöttem, hogy elég a szórakozásból, ideje a tettek mezejére lépni. Így hát letérdeltem, és a jobb kezét két kezem közé fogtam. Sol arcán a döbbenet, a meglepettség, és az izgatottság annyi formáját véltem felfedezni, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. Pislogás nélkül meredt rám.

- Sol... amikor... ohh már megint elfelejtettem. Najó, akkor improvizálok. - Fuhh, baszki ettől féltem. Nem baj, a nagybátyám azt szokta mondani, "egy jó katona harcol tovább, bármi történjék is" Ez gondolom az elfelejtett lánykérési szövegre is vonatkozik. - Amint megláttalak, tudtam, hogy megtaláltam valamit, amit nem is tudtam, hogy keresek. Jobban akarlak, mint bármi mást az életemben. Amikor terroristák támadtak ránk és nem tudtam jól vagy-e, tudtam, hogy bármit megtennék érted. Addig harcolnék érted, amíg van bennem élet és tudtam, hogyha neked nem esett bajod, akkor minden rendben lesz. Bármit megadok neked, ami telik tőlem Báránykám. Ha kell, elolvasok minden átkozott receptkönyvet, vagy megnézem veled a világ összes nyálas filmjét, amiket úgy szeretsz. Minden nap elfogom mondani mennyire szeretlek, és hogy én vagyok a világ legszerencsésebb fickója. Te vagy a legjobb dolog, ami történhetett velem és jobbá tettél engem. Neked köszönhetem, hogy megtanultam, milyen harcolni valamiért, amit szeretsz. Valamiért, amire szükséged van. És nekem rád van szükségem Sol. Most, és életem hátralévő összes napján. - Mondtam, igyekeztem nem csak a szavaimmal, de a szememmel is tudtára adni, hogy minden egyes szót komolyan gondolok, és még annyi minden van, amit iránta érzek, és amit egészen egyszerűen nem lehet szavakkal kifejezni. Itt térdelek egy olyan lány előtt, aki kihúzott a sötétből, megmentette a lelkemet, az egész lényemet, és egyetlen egy szót kell mondani ahhoz, hogy én legyek a világ legboldogabb férfija. Előhúztam tehát a nadrágzsebemből az apró fekete dobozkát, aztán kinyitottam a fedelét. - Sol Robertson. Mit gondolsz? Szeretnél Mrs. Blake lenni? - Kérdeztem, és az idegességemet, egy féloldalas mosollyal próbáltam leplezni. Sol azonban csak meredt rám, nagy kék bárányka szemekkel, én pedig hirtelen megijedtem. Ha most azt mondja, nem teheti, akkor tényleg fogalmam sincs, hogy mit csinálok.

- Igen! - mondta aztán, majd határozottabb hangon, hatalmas mosollyal az arcán, folytatta. - Igen, hát persze, hogy szeretnék! - Bár ebben a válaszban reménykedtem, komolyan nem akartam elhinni, hogy ezúttal nem a képzeletemben játszódik le a jelenet, és nem is álmodom, hanem Sol tényleg igent mondott. Arra, hogy akar engem. Hogy velem akar lenni, mostantól mindörökké. - Ez a nagymamámé volt. - Húztam fel az ujjára a gyűrűt. - A nagypapámmal hetven évig éltek boldog házasságban, úgyhogy talán nekünk is szerencsét hoz.

- Ez gyönyörű. - Suttogta az ujján lévő gyémántgyűrűt csodálva. - De nem baj? Úgy értem, ha a nagymamádé volt, akkor anyukád biztos...

- Ő monda, hogy ezt adjam. Vagyis inkább megfenyegetett, hogy nehogy merjek venni egy gyűrűt, amikor nagymama gyűrűjénél szebbet biztosan nem találok.

- Ohh... szóval anyukád már tudja, hogy...

- Igen. Neki és apának mondtam el egyedül. Meg Rileynak, mert ő kellett a tervhez. Mondjuk anya eléggé bepörgött és már unokákról beszél. - mondtam, mire felnevetett. Míg Sol elbűvölve bámulta az ujján lévő gyűrűt, addig én csak és kizárólag őt tudtam nézni. Ahogy gyönyörű mosolyára, és csillogó szemére néztem, tudtam, hogy hiába hittem magam nagymenőnek évekkel ezelőtt, tudtam, hogy az igazi kaland számomra, még csak most kezdődik.

--------------------------------------------------

Nah, fiúk (?), lányok!

Sikeresen megírtam nektek az "utolsó" részt ( nem volt könnyű, merthogy hétvégén sikeresen otthon az albérletben hagytam a töltőmet, ezért az ipaden kellet végigpötyögnöm 12 word dokumentumnyi oldalt) deee kész lett, ez a lényeg, átnézni már nem volt időm, meg erőm, ne haragudjatok, ezt majd holnap megteszem. Viszont, ami a jó hír ( aki esetleg búslakodik amiatt, hogy vége) itt is lesz egy plusz fejezet, amiről nem mondok még semmit, csak annyit, hogy biztosan tetszeni fog nektek! :)))

Dylan Special #25

Dylan Special #25

Az utazás reggelén izgatottsággal keveredett félelem lett úrrá rajtam. Izgatott voltam, amiatt, ami ránk várt. Ki kellett szabadítanom Solt, és megkellett bizonyosodnom róla, hogy minden rendben lesz, amíg távol leszek. Féltem viszont az egész helyzettől. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen szituációba fogok keveredni. Ráadásul már most éreztem a tehetetlenséget, ami akkor fog csak igazán előtörni bennem, amikor fel kell szállnom a repülőre, mikor majd vissza kell jönnöm a táborba.

- Mikor jössz vissza Maestro? – kérdezte Emmett, mikor elköszöntem a srácoktól.

- Egy hét múlva. Próbáljatok életben maradni, amíg távol vagyok.

- Miért is mész el tulajdonképpen? – ült fel az ágyán Joey.

- Elintézni valóm van, azért. – mondtam, és egy szigorú pillantást küldtem felé, remélve hogy megérti: ne kérdezgessen többet. Az ajtó felé fordítottam a fejemet, amikor mozgolódást, meg hangokat hallottam a folyosóról. – Mennek kell. Jók legyetek! – vigyorogtam rájuk.

- Ja, jövök én is. – bólintott Tyler.

- Te minek? – vonta össze a szemöldökét Joey, majd megvilágosodva bólintott. – Ja, igen, mindig elfelejtem. Menjél csak Rómeó.

- Én is veletek tartok. – csatlakozott Emmett, erre pedig Joey felsóhajtott.

- Te jó isten. Kezd hányingerem lenni ettől a rózsaszín katyvasztól ami terjeng körülöttetek.

- Bezzeg tőlem soha senki nem búcsúzik el így. – csóvált a fejét Nate, közben pedig eltúlzott szomorú fejet vágott.

- Ugyan, haver, ez nem igaz. Az anyukád mindig küld videó üzenetet. – kacsintottam rá, ő pedig válaszul nekem dobott, egy egymásba csavart használt zoknit, ami elől elhajoltam, mielőtt arcon talált volna.

- Érdekes, nekem is. – vágott elgondolkodó arcot Joey.

- Az anyád? – vonta fel egyik szemöldökét Nate.

- Nem, a tiéd. – röhögött fel Joey. Felnevettem, majd megfordultam, és kimentem a szobából, és hagytam a két idiótát, had szívassa egymást. Mellettem jött Tyler meg Emmett, és a csarnok felé vettük az irányt. Megláttuk a lányokat ácsorogni a csomagjaikkal, előttük pedig a nagybátyám szónokolt.

- Remélem készen vannak, a busz bármelyik percben itt lehet! – ordította, amíg én a szememmel Solt kerestem. Az épület bejáratánál állt, az ajtó előtt, a lába mellett a földön, a táskája hevert.

- Miért nem lepődök meg, hogy magának van a legtöbb holmija? – ordította a nagybátyám, és elszakítottam a pillantásom Solról, hogy arra nézzek, amerre a nagybátyám. Lynn jött ki épp, és egy bőröndöt húzott maga után.

- Nem tudom. Miért nem lepődik meg? – kérdezte Lynn, vigyorogva.

- Költői kérdés volt Miss Thomson. - Csóválta a fejét William, majd arrébb sétált és tovább ordított, az utazás alatti szabályokról az autóbuszon. Tyler felnevetett mellettem, és a fejét csóválta. Elmosolyodtam, majd a tekintetemmel újra megkerestem Solt, aki a barátnőivel beszélgetett. Felnézett, és körbenézett a helyiségben, de nem úgy, mintha keresne valamit. Átsiklott rajtam a tekintete, és mérget vettem volna rá, hogy még csak észre sem vett. Olyan volt, mintha kizárólag csak az épületre figyelne, semmi másra. Mintha először látná. Ezúttal nem beszélt senkivel, csak nézte a falakat, az oszlopokat, és a mennyezetet, majd hirtelen elnevette magát, mintha valami vicces emlék jutott volna az eszébe.

- Figyelem emberek, itt a busz! Mindenki kifelé! – üvöltötte el magát a nagybátyám. A lányok felvették a hátukra a csomagjaikat, majd mind elindultak a kijárat felé.

- Odamegyek Lynnhez. – mondta Tyler, majd már el is sietett.

- Ahha, meg én is megyek asszem. – csatlakozott Emmett, és ő is elsietett mellőlem. Ráérősen sétálgattam, mert szerencsére nekem még nem kell búcsút bennem Soltól. Láttam, ahogy Emmett, beteszi Riley csomagját a buszba, miután a sofőr kinyitotta a csomagtartót.

- Lynn... miről beszélsz? Egy katonai táborban vagyok. Mégis hogyan tudnék itt becsajozni? – hallottam Tylert, mikor elhaladtam mellettük.

- Ezt most komolyan mondod? És akkor mi hol ismerkedtünk meg, a hentesnél?

- Na jó. – hallottam még Tylert felsóhajtani, és aprót ráztam a fejemen. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy ezek ketten hogy fogják bírni egymás nélkül. Egy apró hang felnevetett erre a gondolatra, az elmémben. A hangnak igaza volt, hisz mondom ezt pont én?! Mikor Sol mellé értem, finoman a derekára csúsztattam a tenyeremet.

- Szia – mosolygott fel rám. Majd sóhajtott egyet, és a pillantása Lynnre és Tylerre, majd az épp csókolózó Rileyra és Emmettre vándorolt. – Örülök, hogy mi még nem búcsúzkodunk.

- Én is. – bólintottam.

- Nos, ami ezt a kilenc hónapot illeti, jobban teljesítettek, mint azt vártam. És bár volt egy – két bökkenő – szólalt meg a nagybátyám, és ennél a pontnál a szemével megkereste Solt és Lynnt. Visszakellett fognom magam, hogy ne nevessek fel – azért összességében elégedett vagyok a teljesítményükkel. - fejezte be, egy határozott bólintással. Tudtam, hogy ő ezzel le is zárta a búcsúzás részt, nem is számítottam ennél többre tőle. Úgy tűnt, Lynn és Tyler már túl vannak a „csajozás a katonai táborban" vitán, mert most úgy ölelték egymáshoz a másikat, mintha valaki összevarrta volna őket. De egy pillanat múlva Tyéer felemelte a fejét, és mosolyogva Solra nézett, majd odasétált hozzánk. Megállt Sol előtt, majd elvigyorodott, és szélesen kitárta a karját, Sol pedig nevetve megölelte.

- Vigyázz magadra Sol. - mondta, aztán halkabban folytatta. – És amíg távol vagyok, tartsd szemmel nekem Lynnt.

- Persze. – bólogatott nevetve Sol.

- Egy hét múlva találkozunk öregem. Addig is vigyázz magadra. – nyújtotta a kezét, én pedig kezet ráztam vele, majd félvállal megöleltük egymást. Mosolyogva biccentettem, ő pedig megveregette a vállam, majd megköszörülte a torkát és Lynnhez fordult.

- Az istenért Lynn, te pedig vigyázz magadra jó?

- Ugyan már. Nem ismersz?

- De. Éppen ezért kérlek rá. – csóválta meg a fejét Tyler. – Komolyan beszélek. – nyúlt az álla alá, és kényszerítette, hogy Lynn a szemébe nézzen. – Szeretlek. – mondta neki olyan halkan, hogy bár mellettük álltam, még én is alig hallottam. Lynn eddig durcás arca megenyhült, és megcsókolta Tylert. Elfordítottam a fejem, mert hirtelen nagyon kínosan kezdtem érezni magam, amiért tanúja voltam egy ilyen bensőséges jelenetnek. Előttem Sol, már megindult a busz ajtaja felé, ám ekkor a nagybátyám lépett elénk.

- Dylan pontosan egy hét múlva itt akarlak látni. – nézett rám szigorúan.

- Igenis uram – bólintottam azonnal.

- Miss Robertson pedig... - folytatta egy nagy sóhaj kíséretében. – Próbálja meg ez alatt a pár nap alatt nem túl nagy bajba sodorni az unokaöcsémet, ha megkérhetem.

- Igenis uram. – Mondta Sol, halvány mosollyal az arcán. William bólintott, aztán a busz felé lépő Lynnre nézett.

- Miss Thomson!

- Igen uram? – nézett hátra Lynn.

- Kerülje a bajt, ha lehet. – Érdekes volt ezt a mondatot hallani a nagybátyám szájából, és volt egy olyan érzésem, hogy még mondani fog valamit. – Nem biztos, hogy kibírnék magával még kilenc hónapot, ha netán ismét ideküldenék. – tette hozzá, ezzel beigazolva a megérzéseimet.

- Nekem is fog hiányozni hadnagy. – Válaszolta Lynn mosolyogva, aztán a nagybátyám elé lépett. - Na adjon egy ölelést! – William úgy méregette Lynnt, mintha két feje nőtt volna. – Na, gyerünk, uram! – Kérlelte Lynn, de a nagybátyám csak állt, mint a cövek. – Hát jó. – Vonta meg a vállát Lynn és a következő pillanatban William köré zárta a karjait. A nagybátyám megmerevedett és értetlenül nézett Lynnre, aztán amikor rájött, hogy Lynn addig nem fogja elengedni, amíg valami reakciót ki nem csikar belőle, fölemelte az egyik karját, és megveregette Lynn vállát. – Viszlát, uram! - mondta Lynn szipogást színlelve, miközben leintegetett a busz lépcsőjéről, mintha egy kendőt lebegtetne a kezében.

- Viszlát Miss Thomson. – Felelte a nagybátyám és mivel elég jól ismerem, szemet szúrt az az apró mosoly az arcán, amit mások talán nem is vettek volna észre.

- Féltékenynek kellene lennem? – kérdezte mellettem Tyler, a mellkasa előtt összefonva a karját. Felnevettem.

- Nem hiszem. Bár volt egy barátnője egyszer, aki igencsak hasonlított Lynnre. – mondtam, amint eszembe jutott, „az a bizonyos nagy szerelme" .

- Komolyan? – vonta fel egyik szemöldökét Tyler, félig hitetlenkedve, félig gyanúsan.

- Emlékszel arra a nőre akiről mesélt, a tábortűznél, az erdőben? – utaltam arra az estére, a terrortámadás után.

- Ahha. – bólintott Tyler.

- Na. Az ő volt. Gyakorlatilag kifogtad a nagybátyám szerelmének húsz évvel későbbi kiadását. – kacsintottam rá, majd vigyorogva otthagytam a leesett állú Tylert, majd felszálltam a buszra és leültem Sol mellé. Az ablakon nézett kifele, és bár sejtettem, hogy vajon mire gondolhat, tényleg kíváncsi lettem volna a gondolatokra, amik cikáztak a fejében, ahogy egyre csak távolodtunk a tábortól.

- Hát... - fordította el az ablaktól a tekintetét, mikor már csak az erdőt lehetett látni. – Hazamegyünk.

***

Látszott rajta, hogy fáradt volt. Egyre nehezebbeket pislogott, majd végül fejét a vállamra hajtva elaludt. Én is lehunytam a szememet, de nem tudtam aludni. Túlságosan izgatott voltam, túl sok minden zakatolt a fejemben, ahhoz, hogy elaludjak. Így aztán néha-néha felébresztettem Solt, mikor megálltunk egy benzinkútnál, hogy el akar-e menni mosdóba, vagy kér-e valamit a boltból. Amikor viszont Atlantába értünk, láttam az arcán a szomorúságot, és kelletlenül kel fel a helyéről, hogy kimenjen elbúcsúzni Rileytól és Lynntől. Így hát követtem le Solt a buszról, és álltam mellette, amíg könnyes ölelések közepette búcsúzkodtak egymástól.

- Na most jók figyelj rám Dylan Blake! – állt meg hirtelen előttem Lynn, csípőre tett kézzel. - Ha Sol akár egyszer is sírva hív fel miattad, én esküszöm, visszafutok Dél – Karolinába és szétrúgom a seggedet. – mondta, és a szeméből kitudtam olvasni, hogy halál komolyan gondolja. Valóban képes lenne rá.

- Nincs mitől tartanod Lynn. – nevettem fel.

- Tudom. – enyhült meg az arca. – Úgyhogy vigyázz rá.

- Igenis asszonyom! – húztam ki magam, és tisztelegni kezdtem. Végül Valerie és Myra is megölelte mindkét lányt, aztán visszamentünk a buszra, és leültünk a helyünkre.

- Na, innen már csak tizenegy óra az út. – Szólaltam meg, szánalmas próbálkozást bevetve arra, hogy eltereljem Sol figyelmét arról, hogy a legjobb barátnői, már nem ülnek a buszon.

- Hurrá. – sóhajtott fel, és a vállamra dőlve ismét lehunyta a szemét. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg Springfieldbe értünk. Míg Sol Myrától és Valerietól köszönt el, addig én szinte halottam, ahogy kattognak az agyamban a fogaskerekek. Jobbra-balra néztem, mindenfelé. Néztem a várost, ahol Sol fölnőtt, és ahol annyi minden szörnyűség történt vele. Az ujjait az enyéim köré fűzte, mikor elindultunk, én pedig enyhén megszorítottam a kezét, ezzel is jelezve, hogy „nem lesz semmi baj". Szerencsére gyorsan sikerült taxit fognunk. A katonai egyenruhám nagyban hozzájárult ehhez, tehát alig várakoztunk egy-két percet az út szélén. Sol megmondta a címet a sofőrnek, én pedig összeszorítottam az állkapcsomat. Nem szóltunk egy szót sem. El nem tudtam képzelni mit érezhet most Sol, mire gondol éppen. Kifizettem a taxist mikor megérkeztünk, és kinéztem az ablakon. Egy teljesen átlagos, látszólag családiasnak tűnő sárga ház előtt álltunk meg. Lassan Solra néztem, aki szemében halvány rémülettel nézett a házra, és idegesen az ajkába harapott. Megszorítottam a kezét, mire rám emelte a tekintetét, én pedig a szemébe néztem és határozottan bólintottam, azt üzenve, hogy képe rá. Vett egy mély levegőt, és ő is bólintott, majd kiszálltunk a taxiból. Ahogy elindultunk, képek jelentek meg a fejemben, hogy mi történne, ha szemtől szemben találnám magam azzal az aljas féreggel.

- Itthon van a nagynénéd férje? - Kérdeztem, miközben a bejárat felé lépkedtünk.

- Nem, nem hiszem. Valószínűleg a munkahelyén van, és azt tetteti, hogy dolgozik, miközben sunyiban sört vedel. – válaszolta Sol, maró undorral a hangjában.

- Akkor jó. Nem hiszem, hogy megtudnám állni, hogy ne verjem agyon. – Mondtam, és az volt az ijesztő, hogy halálosan komolyan gondolom. Képes lettem volna őt megölni azért, amit Sollal tett. Sol a kilincsre tette a kezét, ám egy pillanatra megállt, és hosszasan beszívta a levegőt, majd kifújta. Beléptünk a házba, de szinte körülnézni sem volt időm, mert egy épp zöldségeket szeletelő nő, az ajtónyílásra azonnal odakapta a fejét, és szélesen elmosolyodva tette le a kést, hogy hozzánk siessen. Karjai közé zárta Solt, és szorosan magához ölelte.

- Istenem Sol! Úgy örülök, hogy végre itt vagy. - Suttogta meghatódott hangon. Majd elengedte Solt, gyengéden megsimította az arcát, végül felnézett rám.

- Te Dylan vagy igaz? – mosolygott kedvesen.

- Igen asszonyom. – bólintottam.

- Asszonyom? Mond csak hány évesnek nézek ki? - nevetett fel. - Hívj csak Karennek.

- Karen. – bólintottam, ám tudtam, hogy ez nehezemre fog esni. Nem tehetek róla, ez belém van nevelve, és elég nehéz a nevelésnek ellent mondani.

- Szóval, elmondjátok, hogy miért... - Karent azonban hangos dübörgés szakította félbe, ami a lépcső felől jött.

- Soooooool! – Hallatszott egy magas, vékonyka hang, majd egy szőke hajú kislány jelent meg és kezdett rohanni Sol felé, aki pedig azonnal leguggolt, és kitárta a karját, hogy a kislány belevethesse magát az ölelésébe. Sol ekkor fölállt, és pörögni kezdett vele, miközben mindketten nevettek. Féltem, hogy esés lesz a vége, de aztán mikor Sol letette a kicsit, szerencsére mindketten talpon maradtak.

- Vééégre itt vagy! Karen néni azt mondta, hogy ma elmegyünk egy hotelba! Igaz ez? Pakolhatok az új táskámba, ami piros! Akkor kaptam, amikor még nem voltál itthon. És belefér a párnám is. És van egy csatja elöl, amivel be kell kapcsolni. Majdnem ugyanolyan van Liz-nek, az osztálytársamnak, csak az enyém jobb. – Csicseregte, és komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vajon hány szót tud elmondani levegővétel nélkül.

- Hiányoztál – szorította magához újra Sol a húgát.

- Te is nekem. A naptáron visszaszámoltam a napokat, amíg haza nem jössz. Ugye Karen néni? - Fordult a nagynénjéhez, aki mosolyogva bólintott. - Te vagy Dylan? – néztek rám hirtelen a hatalmas kék szemek. Le sem tagadhatná, hogy Sol a nővére.

- Igen. Örülök, hogy megismerhetlek Maggie. – mosolyodtam el.

- Azta milyen magas vagy. –Ámuldozott, és tetőtől talpig végigmért, mintha röntgen látása volna. - Velünk fogsz lakni? - kérdezte aztán.

- Attól tartok pöttöm, ez nem lehetséges. – csóváltam meg a fejemet.

- Ohh kár - görbült le a kislány szája sarka. - Pedig elférnél. Sol szobája még az enyémnél is nagyobb. Akarod látni? - csillantak fel a nagy kék szemek.

- Kíváncsi vagyok a nővéred szobájára. – bólintottam azonnal, mert tudtam, hogy Solnak szüksége van egy kis időre kettesben a nagynénjével. Na meg azért is, mert tényleg kíváncsi voltam a szobájára.

- Akkor gyere. – Ragadta meg Maggie a kezemet, és a lépcső felé kezdett húzni. - Megmutatom az én szobámat is. – Hátranéztem Solra, és rákacsintottam, jelezve, hogy ura vagyok a helyzetnek, majd visszafordultam és követtem Maggiet fel a lépcsőn.

- Nincs ám nála kitakarítva. Karen néni nem engedte, még azt sem hogy bemenjek Sol szobájába, amíg nincsen itt.

- És rendetlenség van a szobájában? – kérdeztem, miközben Maggie továbbra is a kezemet szorongatta és húzott magával.

- Ahha, mindjárt meglátod. Egy csomó cucc van nála mindig szanaszét. De először megmutatom az enyémet, az enyém sokkal jobb. Látod, rajta van a nevem. – állt meg egy ajtónál, és mutatott a rózsaszín táblácskára, amin a Maggie név állt. Maggie kinyitotta az ajtót, majd behúzott magával. Egy világba, ahol a rózsaszínen és a fehéren kívül más nem létezett. Az tuti, hogyha ebben a szobában kellene aludnom, másnap önként fordulnék a nagybátyámhoz, egész napos tréningért esedezve, hogy meggyőzzön róla: még mindig férfi vagyok. Rózsaszín ágy, felette fehér baédachin, rózsaszín, szőrös szőnyeg, halványrózsaszín fal, és még sorolhatnám.

- Hű... hát ez igazán... rózsaszín. – mondtam.

- Tudoooom, klassz ugye? – nézett fel rám, és szinte láttam, ahogy rózsaszín csillámok villannak fel a szemébe.

- Nézd, őt Soltól kaptam a harmadik születésnapomra. – engedte el a kezemet, és az ágyához szaladt, hogy felvegyen egy óriási plüss panda medvét. Aminek természetesen rózsaszín masni volt a nyakában.

- Hercegnő, ez a panda nagyobb, mint te. – mondtam, Maggie pedig mosolyogva kezdte csavargatni a haját, és a szempilláit rebegtetve nézett fel rám.

- Tudom, ez benne a legjobb. A panda a kedvenc állatom.

- Csakugyan?

- Ahham. – bólogatott, továbbra is egy szőke hajtincset csavargatva. – Neked mi a kedvenc állatod?

- A sólyom. – válaszoltam, kissé elgondolkodva a kérdésen.

- Az olyan, mint a sas?

- Igen, hasonló.

- Akkor attól félek. – bólintott. – Láttam a tévébe, hogy annak nagyon jó a szeme, és igazi ragadozó állat. Azóta félek, hogy megtámad. – húzta el a száját, és zavartan rugdosta a padlót.

- Ne aggódj pöttöm, amíg itt vagyok nem hagyom, hogy ez megtörténjen. – mosolyogtam rá, mire csillogó szemek, és újabb hajcsavargatás volt a válasz.

- Gyere, most megmutatom Sol szobáját is. – ragadta meg ismét a kezem, és magával húzott egy másik szobába, aminek ajtaján sárga betűkkel, Sol neve állt. Azért akkora rendetlenség nem volt, de az igaz, hogy a nagybátyám nem díjazná a magazinokat a földön, a könyveket az ágyon heverve, és a rengeteg ruhát egyetlen székre pakolva. Tipikus tini lány szoba, ebben nem volt semmi furcsa.

- Látod, mondtam, hogy az enyém jobb. Az övébe alig vannak színek. De azért van sok fényképe. Látod? – mutatott az íróasztal fölötti tükörre és falra. Ugyanis mindenhol képek voltak. Észrevettem viszont hogy néhol a fal vakolata levan esve, és cellux, meg papír darabok vannak hozzá ragadva.

- Ott azok a képek voltak, amin Michaellel van. Ő Sol volt barátja. – magyarázta Maggie.

- Igen, tudom. – válaszoltam, és az állkapcsom akaratlanul is megfeszült.

- Őt egyáltalán nem szerettem. Téged jobban szeretlek.

- Tényleg? – néztem rá, és villantottam egy olyan mosolyt, ami tudom, hogy minden nő neműnél beválik, kortól függetlenül.

- Ahha. – bólintott, újabb hajcsavargatás kíséretében. – Te sokkal magasabb vagy. – tette hozzá, én pedig felnevettem. – Azokat a képeket, amik ott voltak, Sol levette, ezért jött le a fal. Segítettem neki összetépkedni őket. – vigyorgott.

- Komolyan? Hát ez jól hangzik. – bólintottam, mert ez már tetszett.

- Az a kép pedig Sol szülinapján készült. – mutatott egy másik képre, amin egy szőke kislány egy játék pisztolyt tartott a kezében, és boldogan vigyorgott a kamerába. Ez az én csajom. Gondoltam magamban mosolyogva. - És az a kisbaba én vagyok, a nagyobb meg Sol. Az apukám fényképezte. – mutatott Maggie egy újabb képre, majd az ajtó felé fordult.

- Sol! Megmutatom Dylannek a szobádat.

- Látom. – bólintott a nővére mosolyogva.

- Az enyémet is megmutattam. Tetszett neki. – csicseregte Maggie.

- Tényleg?

- Igazán... .aranyos kislány szoba. – bólintottam egyetértően.

- Nem vagyok kislány – kérte ki magának Maggie, és durcásan csücsöríteni kezdett.

- Elnézést hölgyem. A bocsánatáért esedezem. – mondtam, majd lehajoltam, hogy egy csókot nyomjak apró kezére. Ezúttal a hajcsavargatás elmaradt, helyette viszont a szabad kezét a szája elé tette, és kuncogni kezdett.

- Na, jól van nagylány. Pakold össze a cuccaidat, indulunk. – lépett közelebb Sol, mire a húga szófogadóan kisüvített a szobából.

- Nagyon kikészített? – pislogott fel rám, az arcomat fürkészve és közelebb jött.

- Tündéri egy kiscsaj. Nagyon bírom. – vigyorodtam el.

- Tetszel neki. - bólintott. - Általában nem jön ki túl jól az idegenekkel. A férfiakban meg egyszerűen nem bízik. Michaelt utálta. Billtől meg fél. Még sosem láttam ilyen felpörögve, kivéve velem. Szóval sikerült bevágódnod nála. – fura érzések kezdtek keringeni bennem. Megnyugodtam. Eddig nem is vettem észre, hogy azért izgulok, hogy tetszeni fogok-e egy körülbelül hat éves kiscsajnak.

- Hát én már csak ilyen ellenállhatatlan vagyok. – Vontam meg a vállamat, és egy magabiztos mosolyt küldtem felé.

- Igen. – jött még közelebb, és a karját a nyakam köré csavarta. - Egyszerűen zabálni való vagy.

- Tudom. – néztem a szemébe.

- Fő az önbizalom. - Nevetett fel, mire én is elnevettem magam. Aztán körülnéztem a szobában. A magazinok, a könyvek és a ruhák forgatagában. Aztán a szemem az ágya mellett, a falra ragasztott poszterekre tévedt. Brad Pitt. Hát persze.

- Tetszik a szobád. Olyan... tinilányos. És azok a poszterek...

- Mi baj van a posztereimmel? - vonta fel egyik szemöldökét.

- Oké, azt már tudom, hogy odavagy Jhonny Deppért. De könyörgöm. Az ott tényleg Brad Pitt? Te kizárólag a negyven fölötti pasikra buksz? - néztem le rá, és megcsóváltam a fejemet.

- Ne cikizd a posztereimet. Egyébként, egyrészt az a kép a „Folyó szeli ketté"-ből van kinyomtatva. Ott még nagyon fiatal volt. Másrészt te vagy rá az élő példa, hogy nem a negyven fölötti pasikra bukom.

- Végül is ez jó dolog. - vontam meg a vállam. - Majd ha ötvenéves pasas leszek, nem kell félnem, hogy elhagysz, mert akkor majd még jobban fogsz vonzódni hozzám. – nevetettem fel.

- Dylan... – nézett fel rám Sol, de nem tudtam abbahagyni a nevetést, amint a képek bekúsztak az agyamba. - Fogd be és csókolj meg. – Jött az utasítás, ettől pedig kénytelen voltam elhallgatni. A parancs, az parancs, lehajoltam, és a számat az övére tapasztottam.

- Fúúúúúúúúj! Ti csókolóztok? – kiáltott a vékonyka hang, mire reflexből szétrebbentünk.

- Készen vagy? – Kérdezte szigorú hangnemben Sol. - Akkor nyomás lefelé. – Kezdte tolni a húgát egyenesen a lépcső irányába.

- Sol és Dylan csókolóztak! - mutatott Maggie vádlón a nővérére.

- Az nem a te dolgod Maggie. - tette csípőre a kezét Karen.

- Bizony. – bólintott Sol határozottan. - De Maggie, itt is maradhatsz ha akarsz, nem muszáj velünk jönnöd, ha ennyire zavar, ha megcsókolom Dylant.

- Nem! Csak vicceltem! - rázta a fejét ijedten. - Nem is zavar.

- Akkor mehetünk? – kérdezte Sol, mire hevesen bólogatni kezdett. Halkan felnevettem. De közbe már hívtam is egy taxit.

Elköszöntünk Karentől, majd kimentünk a ház elé, ahova alig egy perc múlva meg is érkezett a taxi, amit rendeltem. Maggie, az út aladt egyszerűen nem tudott nyugton maradni, olyan volt, minthogyha egy felhúzhatós játék lenne, vagy mintha energia italt ebédelt volna. Aztán a taxi megállt, mi meg kiszálltunk a kocsiból a hotel előtt. A kis Maggie tátott szájjal bámult az épületre, ami igazán nem volt nagy cucc, egy teljesen átlagos hotelról volt szót.

- Itt fogunk lakni? - kérdezte.

- Csak pár napig. – válaszolt Sol.

- Uhh de jó - Csapta össze a kezeit. Kivenni egy szobát ezúttal nem volt olyan egyszerű, mint azt megszoktam. Maggie rohangált, csicsergett, mindenhez hozzányúlt, szerencsétlen férfi pedig a recepciónál vagy Maggie állandó csicsergésétől nem hallotta, vagy azért, mert beszéd közben újra és újra elnevettem magam. Még sosem voltam ilyen helyzetben, új volt ez számomra, és még én magam sem tudtam teljesen eldönteni, hogy azért nevetek-e, mert a helyzet maga vicces, vagy azért mert olyan kínosan érzem magam.

- Mint aki megivott két vödör energia italt. – csóválta a fejét Sol. Láttam az arcán az aggodalmat, és kicsit mintha zavarba is jött volna, ezért egy jól időzített mozdulattal felkaptam Maggiet, és felültettem a nyakamba.

- Tudod mit pöttöm? Felülsz a nyakamba, és így megyünk fel a szobába oké?

- Juhuuu - kiáltott fel boldogan, válaszul.

- Nem vagy már ehhez te egy kicsit nagy, Maggie?

- Csak irigykedsz. – jött a válasz.

- Igazad vad. – bólintott Sol mosolyogva, én pedig rákacsintottam.

- Na megérkeztünk pöttöm, leszállás. – tettem le a földre, mire újra azt a durcás csücsörítést kaptam viszonzásul.

- Ajj nemár – mérgelődött.

- Hát nem épp luxus lakosztály de... megfelel. - Néztem körbe, a barna és szürke színű bútorokkal rakott szobában. - És a pöttömnek is van külön szobája. – Biccentettem a fejemmel abba az irányba, ahol a másik, sokkal kisebb szoba volt. Erre Maggie már futott is, hogy kinyissa az első ajtót, ami az útjába akadt. Ez nem talált, hiszen ez a fürdő szoba volt, de nem meg sem állt egy pillanatra sem, már nyitotta is a szoba másik ajtaját, ami mögött egy még kisebb szoba volt. Csak egy ágy és egy éjjeli szekrény fért el benne. De a pöttyömnek láthatóan tetszett, mert rögtön elkezdett rugózni az ágyon.

- Nincs kedvetek sétálni egyet a parkban? – kérdezte Sol, miután kipakoltunk a táskákból.

- Én benne vagyok. – bólintottam. – Pöttöm? – néztem rá Maggiere, ő pedig szélesen mosolyogva bólogatott. Ő és Sol, szinte egyszerre ragadták meg a kezemet, és így sétáltunk le, egészen a parkig. Ahol az anyukák, és a nagymamák között volt aki furcsán méregetett minket, volt aki kedvesen mosolyogva nézett végig rajtunk, de az apukák körében változóan hitetlenkedő, és meghökkenő pillantásokat kaptunk. Gondolom valami olyasmit gondoltak, hogy hogyan lehetek akkora idióta, hogy ilyen fiatalon önkéntesen vonulok be a börtönbe, mivel egészen biztos voltam benne, hogy azt feltételezik, Sol a feleségem, Maggie pedig a közös gyerekünk. Nemtudom, hogy Sol észrevette-e a pillantásokat, egyikünk sem hozta ugyanis szóba. Teljesen lefoglalt ez a pöttöm kislány, aki fáradhatatlan volt, és mindennek ellenére, ami történt vele, és a családjával, ragyogóbban mosolygott, bárkinél. Egy pillanatra belegondoltam, milyen lenne, ha az, amit ez a sok ember hisz körülöttünk, igaz lenne. Ha Maggie nem Sol húga lenne, hanem a kislányom. Kicseszett ijesztő volt, még csak belegondolni is ebbe, ugyanakkor izgalmas is. Azzal, hogy Solt megismertem egy csomó más teljesen új terepet fedeztem fel, amikben idegenként mozogtam, és ne tudtam hogy illeszkedjek be. De eltökélt voltam, és ha még nem is most kell minden új tereppel megküzdenem, tudtam, hogyha majd meg kell, akkor képes leszek rá. Sötétedett már mire úgy döntöttünk, hogy ideje visszamenni a hotelba.

- Szeretitek a kínait? – kérdeztem, mikor elmentünk egy kínai gyorsétterem mellett.

- Igen. – mosolygott Sol, és Maggie is bólintott.

- Akkor az lesz a vacsora. – mondtam határozottan, és bementem velük az étterembe, ahol aztán elvitelre kértük a választott ételeket.

- Megetted? – nézett rá Sol a húgára, aki bólintott, és Sol kezébe adta az üres étel dobozt.

- Zuhanyozz le, jó? Segítsek?

- Nem kell. – csóválta meg a fejét. – Karen néni is engedte már kétszer is, hogy egyedül zuhanyozzak.

- Rendben. – bólintott mosolyogva Sol. Pár perccel később, Maggie felsikított, én pedig reflexből ugrásra készen álltam, ha baj lenne. - Sol, van itt egy pók a falon! - visított ki a fürdő szobából aztán, én pedig megnyugodva kifújtam a levegőt.

- Nyugi Maggie, nem fog megenni. – emelte a plafonra a tekintetét Sol.

- De nagyon nagy!

- Nagyobb, mint te?

- Nem de..

- Akkor nincs mitől tartanod. Mosakodj meg és öltözz pizsamába. – mondta Sol, ellenkezést nem tűrően.

- Majd meglátod, hogy milyen undorító, ha bemész. - mondta duzzogva, miután kijött a fürdőszobából.

- Na gyere ide te kis kócos. – Maggie leült az ágyra, Sol pedig azonnal fésülni, majd fonni kezdte a haját. Elképesztő volt a különbség a mostani Sol, és aközött a lány között, akit a táborban megismertem. Mintha a táborban egy hatalmas terhet cipelt volna, amit most levettek a válláról. Kivirult, és boldognak látszott még akkor is, amikor épp nem mosolygott.

- Fogat is mostál?

- Ööö... nem. – húzta el a száját Maggie.

- Akkor nyomás!

- Otthon hagytam a fogkefém.

- Maggie – sóhajtott fel Sol, és rosszalló pillantást vetett a húgára. – Na jó, mindegy semmi baj. Itt a hotel mellett van egy drogéria, úgyhogy akkor veszek egyet. Mindjárt jövök. – Mondta, aztán az ajtónál megállt, és aggódó tekintettel felém fordult. - Itt hagyhatlak vele? Csak egy perc az egész.

- Persze, menj csak. Meg leszünk ugye pöttöm? – Mosolyogtam rá Maggiere, aki azonnal bólintott. A kislány egészen addig tündérien mosolyogva ült az ágyon, amíg Sol be nem csukta maga után az ajtót. Ekkor azonban felpattant, és csillogó szemekkel rám nézett.

- Akarsz játszani?

- Igen, mi lenne, ha azt játszanánk, ki tud gyorsabban elaludni?

- De ez nekem nem tetszik. – csóválta a fejét rosszallóan.

- Nézd, pöttöm... - kezdtem, de Maggie megragadta a kezemet, és húzni kezdte, hogy felálljak az ágyról.

- Játsszunk inkább királylányost. Lehetsz te a lovag. Van egy barátom, a neve Ben, vele is játszottunk múltkor, de ő nem jó lovag. Azt mondta ő nem ment meg királylányokat, mert a lovagoknak harcolniuk kell.

- Ja, ismerős. – csúszott ki a számon, mire Maggie értetlenül nézett rám.

- Mi?

- Mármint Ben, jó nagy hülye. – mondtam, erre pedig Maggie a szája elé kapta a kezét. Ohh, oké, várjunk csak a hülye csúnya szó mi? Baszki. – Úgy értem.... Ben biztos csak nem akarta bevallani, tudod, mert biztos azt hitte az nem olyan fiús. – helyesbítettem. – De figyelj csak pöttöm. Játsszunk inkább holnap, holnap több időnk lesz rá.

- Ajjj, de hát az még olyan nagyon messze van!

- Hát figyelj, minél előbb elalszol, annál előbb lesz holnap. – mondtam neki, erre aztán elgondolkodott. Hosszú másodpercekig csöndben emésztgette a szavaimat, aztán a legnagyobb megkönnyebbülésemre, elindult a szobája felé és bemászott az ágyába. Odaléptem mellé, és ráterítettem a takarót.

- Holnap is itt leszel még? – pislogott fel rám.

- Itt bizony. – bólintottam, ő pedig elmosolyodott.

- Jó éjt, Dylan!

- Szép álmokat Pöttöm! – mosolyogtam le rá, ő pedig behunyta a szemét, és alig pár másodperc múlva, már nagyokat szuszogva, aludt is.

- Dylan!.. Hol vagytok?- hallottam meg Solt.

- Pszt Sol, itt vagyunk. – Szóltam oda neki halkan.

- Ezt hogy csináltad? - suttogta döbbenten, az alvó húgát nézve. - Általában egy órába telik, mire sikerül rávenni, hogy elaludjon. Karen azt mondta, hogy amíg nem voltam otthon még nehezebben aludt el. Mit csináltál? Énekeltél neki? – kérdezte, én pedig felenevettem.

- Nem vagyok az az éneklős típus. - csóváltam meg a fejem. - Miután elmentél, teljesen felpörgött és minden áron játszani akart. Mondtam neki, hogy késő van, és majd holnap játszunk. Elkezdett nyavalyogni, hogy az még messze van, mire mondtam neki, hogy minél előbb elalszik, annál előbb játszhatunk. Erre bevágta a szunyát.

- Azta – vetett rám elismerő pillantásokat - Nem is gondoltam volna, hogy ennyire értesz a gyerekekhez.

- Multifunkcionális vagyok. - kacsintottam rá.

- Valóban?

- Ahha. Megmutassam miben vagyok a legjobb? – Kérdezte és hátra sem nézve becsuktam Maggie szobájának ajtaját. Közelebb léptem Solhoz, és lehajolva megcsókoltam.

- Dylan... megőrültél? - tolt kissé el magától.

- Hmm? – Kérdeztem, de nem hagytam abba, az ajkam lejjebb siklott a kulcscsontjára, mert tudtam, hogy ezt imádja.

- Itt alszik a másik szobában a húgom. - suttogta Sol, de a szavai ellentétbe ütköztek a tetteivel. A fejét ugyanis hátra döntötte, ezzel nagyobb teret engedve nekem, és az ajkaimnak.

- Hát jó. - Mormogtam és a szemébe néztem. Aztán lassan - nagyon lassan - elkezdtem leszedni magamról a pólót, majd lehajítottam a földre. - Én most elmegyek lezuhanyozni. - Néztem rá szándékos pimaszsággal, és megfordultam, hogy a fürdő felé vegyem az irányt. Menet közben természetesen megmozgattam azokat a hátizmokat, biztos, ami biztos. A tervem bejött – naná – mert alig pár másodperc múlva nyílt a zuhanyzó ajtaja, és két kar ölelt át hátulról. Egész teste az enyémhez tapadt, és éreztem, ahogy a vér a férfiasságomba tódul. Megfordultam, és lassan megcsókoltam őt. Közben a zuhanyrózsából folyt ránk a víz, vizes bőrünk pedig összetapadt. Előre léptem, és Solt háttal a csempének döntöttem. Megcsókoltam vizes nyakát, ő pedig ujjaival a hátizmaimba markolt. Abban a pillanatban nem várt ránk tárgyalás, bíróság, és katonai tábor. Csak mi ketten léteztünk, meg a víz, ami szüntelenül folyt le ránk.